Őfelsége nyuszitappancs jelenleg égnek vetett lábakkal szunyál a kanapé sarkában - azon a ponton, ahol olvasni szeretek, úgyhogy helyemről kitúrván kénytelen vagyok őkelméről blogolni.

Kedvenc alvóhelyek amúgy a lakás minden pontján fellelhetők:

• a nagyszobában a kanapé másik sarka (de ott most túl hűvös van egy elkényeztetett szobamacskának, aki idén valamiért elfelejtett a téli bundájába öltözni);
• a kimustrált forgószék, ami elsősorban ruhatárolásra szolgál, persze legfontosabb funkciója az álmos cicák elringatása;
• a kisszobában bármelyikünk ágya, hangulattól függően, ebben logikát még nem találtunk.

Másodlagos, de szintén gyakran használt alvóhelyek még:

• a fürdőszobai kilépő vagy a törölközőhalom teteje;
• a konyhaasztalon a puha bársonypárna, csak neki (zárójelben jegyzem meg, ám fontos, hogy a konyhaasztalt nem használjuk sem étkezésre, sem ételek előkészítésére, hanem kizárólag macskafésülésre, esetleg átmeneti pakolóhelynek).

Kizárólag nyáron:

• a napsütötte ablak;
• elviselhetetlen hőségben egy kellemesen nedves törölköző a nagyszoba közepén... vagy bárhol a padlón, ahol hűvösebb helyet talál.

Ahogy a fentiekből is látszik, egyetlen és kedvenc szőrgombolyagunk más macskákkal ellentétben nyílt terepen szeret aludni. Nem mászik semmibe (a kanapé aljába szaggatott nyílás kivételével), nem gyömöszöli magát apró helyekre (a kanapé belseje hatalmas, csak mi nem férünk be), hidegen hagyják a dobozok, a zacskóktól pedig kifejezetten fél. Ellenben szereti a puha pokrócokat és takarókat (főleg a mieinket), a gyűrődéseket párnának használja az okos kis buksija alá, a kanapé karfájával pedig kitámasztja magát, hogy hanyatt fekve durolmasson és mi teljes nagyságában csodálhassuk a gyönyörűséges puha pocakját.

Ennyit az alvási szokásokról. Elég csak néznem, és én is bekómálok.

Sokat panaszkodtam eleinte, mert nagyon nehéz volt hozzászoknom, hogy Pikkoló nem egy dögönyözhető ölbecica, és nem igényli túlzottan az érintésünket. Mostanra már sikerült teljesen elfogadnom, hogy sosem fog magától az ölembe mászni vagy épp rajtam aludni, úgyhogy nem csak a hisztijeit viselem jobban, hanem a mindennapi apró kedvességeit is jobban tudom értékelni.

Hét éves volt idén nyáron, és észlelhető a viselkedésén, hogy öregszik.

Egyrészt: sokkal nyugodtabb, kedvesebb, kiszámíthatóbb. Mindannyiunk számára megfelelő és kellemes rutint alakítottunk ki. Az ébredés utáni félkómában nagyon igényli a törődést, ilyenkor ölbe kell venni - de szigorúan csak állva! ha leülünk, elmenekül - ezekben a percekben szinte lefolyik a karunkról, annyira elhagyja magát, csak élvezi a babusgatást. Ezután alapos fésülködés következik, kiemelt területnek számít a buksi, a fülek és a nyak/torok környéke, engedélyezett a hát és a farkinca, tiltólistás a lábak és a pocak. Ez a szőrbunda-ápoló művelet igen heves érzelmi kitörésekkel jár, hangosan kerepelő dorombolás, és intenzív, már-már odébb lökdöső dörgölőzés jellemzi. Miután az érintett felek kiörömködték magukat, őfelsége nyuszitappancs megreggelizik. A rutin általában kétféleképpen végződik:
1. vagy annyira elfárad az érzelemnyilvánításban és a kajálásban, hogy némi kómázás és mérsékelt meggyőződéssel végzett mosakodás után kinyúlik és alszik tovább;
2. vagy annyira feltöltődik energiával, hogy elszalad a nagyvilágba és ellenőrzést tart a birodalmában - hogy később odakint aludjon el egy bokor alatt, esetenként a társasház hátsó lépcsőjén.

Másrészt: kevesebbet jár ki (ez is korral járhat?), nyáron persze többet, de az előző tél nagyját bent töltötte a melegben... Kíváncsi vagyok, idén ez hogy alakul. Néhány évvel ezelőtt előfordult, hogy napokra elmaradt, mostanság szerencsére jobban élvezi a kényelmes otthon előnyeit.

Harmadrészt: sokkal kevesebbet hisztizik, illetve rájött, hogy vannak jobb megoldások is a hisztinél. Eddig az volt az elsődleges figyelemfelhívó tevékenysége, hogy a nyitott szobaajtót kaparászta - tudja, hogy nem bírjuk elviselni a hangját, és valamit csinálni fogunk... De az a valami sokszor csak rászólás volt, mire feleselni kezdett, és hát mindig övé az utolsó szó, nem győztünk vele veszekedni. Nemrég találta meg a leghatékonyabb megoldást. Felágaskodik a székünknél, óvatosan megpaskolgatja a mancsával a karunkat, közben halkan pürrög, és Shrek-cicás szemeket mereszt. Hát lehet ennek ellenállni?! Ő is tudja, hogy nem, szétolvadva állunk fel a gép elől és lessük minden kívánságát. Kellett hozzá hét év, de erre is rájött. Azóta alkalmazza is. Olyan okos!

Szerelmesek vagyunk belé.

Egy nyelvecske kívül maradt. :)

A lenti képen szüleim cicája van, ő ízig-vérig kinti, falusi macska. Ügyet sem vet a bundáján megülő koszra, ezt eddig is tudtam, de amikor megláttam a fészerben egy nagy zsák fűrészpor közepén aludni, azért nem kicsit kellett nevetnem.

… És ezzel párhuzamosan itt van elkényeztetett városi szobacicám, aki egy kinti sétája után sokszor (a legtöbbször) még kerül is egy nagyot, hogy a járdán jöhessen végig és véletlenül se érjen füvet a mancsa… Még a macskák sem egyformák, nemhogy mi, emberek.

Visszaemlékezés a régmúlt időkre, folyt. köv.!

2016. október eleje:

Az egyik hétvégén megjártuk a kis döggel az ügyeletet. Úgy kezdődött, hogy két napig nagyon aluszékony volt és keveset evett, harmadnapra pedig teljesen elbágyadt, mint aki nincs is jelen, egyáltalán nem fogadta el az ételt. Simogatásra sírt és fújt. Közelről jobban megnézve láttam, hogy bucira dagadt az egyik pofija, reszketett is szegénykém, úgyhogy tiszta idegben és halálra aggódva irány a doki…

Mint kiderült, begyulladt az egyik foga és borzasztó magas láza volt (38,5 körül lenne a normális, neki 41 volt), attól remegett, rázta a láz. Kapott két szurit, nagyon sírt, de rögtön jobban is lett utána, felélénkült. Az ügyeletes cicadoki nagy híve volt a homeopátiának, ilyen szert kaptunk hétvégére. Ez valami vízben feloldott cucc, a szájába kellett nyomni fecskendővel, napi kétszer. Már másnapra annyira helyrehozta, hogy meg tudta enni a kemény száraz tápot és harapta/tépte a játékait. Harmadnapra szinte teljesen lement a gyulladás, szép szimmetrikus lett a pofija újra. Az antibiotikumot sem kellett kiváltani, olyan szépen gyógyult.

Tehát, két megjegyzendő dolog:

• Bágyadt és étvágytalan cicát azonnal vinni kell a dokihoz. Jobb félni, mint megijedni, ezt szokták mondani, és milyen igaz... Az állat nem fog úgy panaszkodni, mint egy ember, úgyhogy résen kell lenni. Inkább menjünk potyára, mint hogy maradandó baja legyen.
• A természetgyógyászat / homeopátia hatékonyabb lehet, mint a „rendes” gyógyszerek, de mindenképpen kíméletesebb. Mi voltunk a legjobban meglepve, hogy nem kellett kiváltani az antibiotikumot, de örültünk is nagyon.

Hogy legyen egy kissé könnyedebb és szórakoztató vonzata is a témának... Újfent rájöttünk, milyen fifikás a dög. Nem tetszett neki az oldat, amit befecskendezünk a szájába. Egy ideig úgy cseleztük ki, hogy én lefogtam, nagyobbik gazdi meg abban a pillanatban nyomta a cuccot a szájába, ahogy elkezdett sírni. De gyorsan tanult… Pár nap után már inkább percekig ült az ölemben - halálra rémülten, de összeszorított szájjal, egy nyiffanás nélkül… Szóval egyik nap ügyesen visszaspriccelt az egész oldat barátom szemébe.

Macskával szép az élet.

Hát nem gyönyörű?

Úgy gondoltam, hogy lassan (de biztosan) visszatérek a blogoláshoz, és újra elkezdem megörökíteni a világ leggyönyörűbb macskájának* mindennapi kalandjait ebben a hatalmas, érthetetlen, de kalandokkal zsúfolt nagyvilágban. A visszatérés örömére megosztok néhány említésre méltó eseményt és jobban sikerült fotót az elmúlt időszakból, amikor lusta dög voltam írni.

*elfogult vagyok.

2016. nyár vége - ősz eleje:

A kis hülyénk beszerzett egy sebet a nyakára, amit nagyon csúnyán elkapart (újra meg újra, egész konkrétan átment vérmacskába, a lakás egy komplett vérfürdő volt) - szóval a könnyebb gyógyulás érdekében gallért kapott. Gondosan ápolgattuk és lassan helyre is jött (bár a helye még jelenleg is szőrhiányos, majdnem egy év után)... 

Amellett, hogy szanaszét aggódtuk magunkat, nagyon jókat szórakoztunk is szegénykémen. Olyan kis esetlen volt, ahogy a gallérjával cammogott, szinte lapos kúszásban közlekedett, de így is folyton nekiment mindennek... Meg úgy rázta a füleit benne, szinte visszhangzott a csattogása. De a legjobb, ahogy mosakodott. Vagyis ahogy próbálkozott, mert hiába emelte a lábát, végezte a szokásos mozdulatokat és járt a nyelve akkurátusan, csak a gallér belsejét nyalta. :D Muszáj volt videóra venni, de nem győztünk tőle bocsánatot kérni, amiért ennyit nevettünk rajta.

 

* * *

A következő rész tartalmából: Pikkoló és a foggyulladás, avagy hogyan rohanjunk tiszta idegben hétvégén a macskaügyeletre?