Pikkoló újabban nagyon szeret szorosan mellettem feküdni a kanapén. Már-már úgy tűnik, mintha keresné az emberi érintést. Eddigi közös pályafutásunk során ez még nem fordult elő, méltán hihettük tehát, hogy szegény pára halálos beteg. A ma délutáni akcióját különösen nem tudom mire vélni: mikor hazajöttem a munkából, úgy dorombolt-dörgölőzött-dagasztott a karomban, mintha az élete függne tőle. Majd mikor letettem és átöltöztem, végig dorombolva(!) futkosott fel-alá a lábam alatt, mikor pedig leültem a gép elé, szorosan odanyomakodott és követelte az ölbensimit. Jelentem, ilyen még soha nem történt. Biztos a front. Egészen kezd cicajellege lenni a viselkedésének. Lehetne még sokszor ilyen front. Mondjuk állandóan.

Majd elfelejtettem: a nyakán a seb nagyon szépen gyógyul. Már csak egy ici-pici sebecske van a nagy elvakart vérzés helyett, csak a(z egészséges) bőre látszik ki egy foltban. A dokinéni szerint a szőre csak azután fog elkezdeni visszanőni, hogy teljesen meggyógyult. Úgyhogy egyelőre szorgalmasan kencézzük (amit ő szorgalmasan le is nyal magáról), és reméljük a legjobbakat.