Megjártuk a dokinénit is.

Az elindulás maga nem kis tortúrának bizonyult. Pikkoló egyszerűen gyűlöli, ha valamibe bele akarjuk tenni - legyen az doboz, fürdőkád, bármi. Bele semmibe sem szabad. Némi futkosás, sérülés és káromkodás után, de azért sikerült belegyömöszölni a szállítódobozába.

Az odaúton hangját sem lehetett hallani, de csak azért mert halálra volt rémülve. Autóval mentünk, a hátsó ülésen voltam vele, és halvány sejtelme sem volt, hogy éppen mi történik és miért kínozzuk így. Teljes letargiába esve viselte sorsát, csak néha próbálkozott a doboz falának kaparásával.

A dokinéni nagyon aranyos volt, mint mindig. A rendelőben őkelme már kifelé nem akart jönni a hordozóból, úgyhogy szét kellett kapni teljesen, a tetejét leemelve tudtuk csak kivenni.

A vizsgálóasztalkán a nagyobbik gazdi fogta le az amúgy sík ideg cicát. A farkincája megint a szokásos méret duplájára borzolódott. Annyira rémült volt, hogy még menekülni is elfelejtett, csak kushadt és kapaszkodott az asztal szélébe. A dokinéni megvizsgálta tetőtől talpig, és nagy megkönnyebbülésünkre megállapította, hogy ez bizony nem rüh.

Megkaparászta a sebet és mintát vett, amit meg is vizsgált mikroszkóp alatt. Nagy valószínűséggel gomba vagy szőrtüszőatka, minden probléma nélkül el fog múlni. Kaptunk rá egy kék színű kenceficét, amit naponta 2x vékony rétegben kell a sebre kenni, legalább 10 napig, de inkább 2 hétig. Ezen kívül kapunk még egy spot-on-t, amit még ma este a nyakára kell csepegtetni, hogy védje a mindenféle kártevő kisjószágok ellen. Ezen kívül meg is mérte a doktornéni, 3.6 kiló a kis rosszaság.

A hazafeleúttal nem volt semmi gond. Simán belemászott a dobozába - gondolom ott nagyobb biztonságban érezte magát, mint a vizsgálóasztalon. Hangját se hallottuk végig (najó, egyszer elmorrantotta magát, amikor a sebet kaparászta a dokinéni), de amúgy egyáltalán nem sírt és nem nyivákolt.

Most itthon teljesen úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna.

Ezt a napot is túléltük!