Egész jókat játszunk mostanában.

Tegnap azt találtuk ki, hogy én elbújok a báránybőr takaró alatt, ő meg levadássza a mocorgó kezemet vagy lábamat. Ő nagyon élvezi a vadászatot, én pedig nem leszek karomnyomos. És így mindenki jól jár! Kevésbé élvezi, mikor ráborítom a takarót, és a sötétben meg kell találnia a kijáratot... (Ráadásul ilyen közel hozzám, már-már nekem is kell érnie, fúj.) De ez nekem tetszett, úgyhogy ilyet is játszottunk. A végén pedig nagy egyetértésben fáradtunk el mindketten.

Ma a változatosság kedvéért a kezemre vadászott. Nem tud ellenállni, ha kaparászó hangot hall, muszáj azonnal támadásba lendülnie... Úgyhogy vadnyulakat megszégyenítő ugrásokkal és nindzsa-vetődésekkel eredt a kezem után. (Nem kímélve szerencsétlen fotel testi és lelki épségét.) A végére úgy kimerült, csak elfeküdt és pihegett, a szeme pedig le-lecsukódott. Kis bolond.

Kedden volt még talán, hogy elég sokat (vagy egy órát) aludt az ölemben. Cseleztem: teljes kómában aludt, amikor felvettem, szinte fel sem ébredt rá... De legalább megmaradt rajtam, és cicával az ölemben olvashattam végre. :) Először csak összegömbölyödve, aztán egyre jobban kinyúlva, hogy végül a karommal is tartanom kellett. Ő bírta tovább, én nagyon elzsibbadtam, úgyhogy átengedtem neki a fotelt...

A fürdőzéshez még annyit tennék hozzá, hogy tiszta idióta. Ott pancsikol mellettem, de mikor beemelem a víz fölé, sír és megmerevedik. Ahogy leteszem, abban a pillanatban ugrik vissza és tapicskol tovább. Megint a víz fölé, megint sír, megint visszajön... és boldog hozzányomja az orrát az enyémhez. Lenni normális?!