Hú, de rég írtam utoljára...

Az igazság viszont az, hogy nem is nagyon volt miről koptatni a billentyűzetet. Kedvenc szőrgombolyagunk a lehető legritkábban jár haza az utóbbi hetekben, már nem is alszik itt, szinte nem is eszik. Az almot alig kell takarítani, a nedves konzervje sem fogy. Arra gyanakszunk, hogy örökbe adta magát valakinek, akinél esetleg lakik egy másik cicahaver, ráadásul finomabb ételekkel traktálja őt, mint mi... Lényeg a lényeg, ebben a pár hétben már olyan volt, mintha nem is lenne cicánk. Szomorúak vagyunk.

A tegnapi nap üdítő kivétel volt. Egész délután kedves dorombolós aranyos kis dög volt, idebent aludt a nagyobbik gazdihoz legközelebb eső ponton, és úgy alapjában véve olyan kedvesen viselkedett, mint még soha.

Este velem folytatta ezt a kivételes bánásmódot: még azt is hagyta, hogy az ölembe vegyem, úgy szundizott tovább. Simogatásra azonnal dorombolt és dugta a kis hülye buksiját, hogy még mééég MÉÉÉG. Természetesen én is elaludtam, cicával a mellkasomon, a lehető legkényelmetlenebb pozícióban, félig kitakarva, de megérte... A kis dög melegített. :) Később is egymás mellett folytattuk az alvást, végre nagyon megfelelt neki a szülei ágyacskája és a frissen húzott ágynemű.

Amúgy felvette már a téli bundáját, hatalmasra duzzadt plüss nagymacska lett belőle. Viszont az is biztos, hogy valahol etetik (valahol hajlandó enni), mert amúgy is látszik a pocakján, hogy meghízott. Nem kövér, de végre nem csenevész kiscicának tűnik, hanem egy jó húsban levő felnőtt macseknak. :)

Most megint odakint van, szabadon csatangol a nagyvilágban. Nem megy azért túl messzire a lakástól, mintha csak őrizne minket: hívásra megjelenik, de nem jön be, csak bámul ránk azzal a zöld szemeivel, hogy mégis mit gondolunk?