Újabban nem vagyok büszke a kis dögre. A dorombolás napi adagját és az egy főre jutó kedvességet minimálisra csökkentette, a hiszti hőfoka viszont sosem látott magasságokban izzik. Mostanság akkor a legjobb, amikor édesdeden (és mélyen) alszik, mert olyankor legalább csendben van és aranyos pózokba vágja magát. Az eddigi módszerünk, hogy félálomos kábulatban felvesszük és megberregtetjük, sorozatosan csődöt mond. Már akkor sem mutat ki semmiféle érzelmet, amikor nincs magánál. Ellenben rémesen türelmetlen velünk, mert azonnal keservesen sír a testi érintkezéstől és cirógatástól. A nyafogás viszont megy ezerrel, az összes létező nyílászárót alaposan megkaparászva, hátha kimehet a nagyvilágba a szokottnál korábban. Aludni és enni azért hazajár. Csak mi nem érdekeljük túlzottan.