Alkotói válság miatt egy hónapra kényszernyáriszünetelt az írás, mea culpa. Bár most sem érzem az erőt, azért valamennyire igyekszem pótolni az elmaradást.

Az egyik, amit észrevettünk az elmúlt időszakban, hogy Pikkoló cicánknak mindig van egy kedvenc helye. Ez egy olyan pontja a lakásnak, ahol egész nap lebzsel vagy alszik. Fő jellemzője, hogy néhány naponta változik, látszólag minden különösebb rendszer nélkül. Ide tartozik a konyhaablak, a nagyszoba ablaka, a hordozódobozkája, a kaparófájának a doboza, régebben a szennyestartó teteje és a fürdőszobai szőnyeg...

Az utóbbi napok kedvenc helyei közé tartozik a kanapénak az a sarka, ahol én ülök. Előszeretettel gyömöszöli be magát a kezem és a karfa közé, szép fokozatosan arrébb rugdosva és kitúrva engem a másik oldalra. Ha amatőr módon egy kis időre elhagyom a kanapé területét, akkor visszaérkezve a cicát középen fogom találni, teljes testhosszával elnyúlva. (Sőt. Egyszer, amikor én  feküdtem el olvasás közben, akkor a háttámláról megpaskolgatta a vállamat és nézett rám okosan, hogy mit képzelek, takarodjak el onnan. Amikor felültem, abban a pillanatban már a helyemen volt, s ártatlan pillantásokkal kísérve mosakodni kezdett. Sunyi egy dög.) Viszont annyi pozitívuma van, hogy egyáltalán nem sértődik meg ilyenkor, ha elhúzom a másik sarokba. Kicsit megpofozgat és a leglehetetlenebb pózokban alszik tovább.

A másik dolog, ami kedvenc házi kártevőnkkel történt, hogy múlt vasárnap megjártuk vele a hétvégi ügyeletet. Már szombat este kicsit látszott rajta valami, de akkor még nem gyanakodtunk semmi komolyra, csak hisztinek véltük a szokatlan viselkedését.

Vasárnapra viszont egyértelművé vált, hogy valami baj van. A reggeli első találkozásnál mindig boldogan fogad minket és dorombol ezerrel - most ez elmaradt. Nem jött minket üdvözölni, csak feküdt nagyon bágyadtan. Amikor megpróbáltuk felvenni, nagyon sírt és fújt - s mivel soha nem fújt még ránk, ez már eléggé gyanús volt. Letettük rögtön, szinte azonnal eldőlt. A bal hátsó lábára nem tudott ráállni, az fájt neki nagyon, és még valószínűleg még meg is nyomtuk, amikor felvettük. Néha megpróbált elindulni, de egyáltalán nem lépett rá. Ugrani csak nagyon bizonytalanul vagy egyáltalán nem sikerült neki, mert ahhoz kellett volna mindkét hátsó lába. Amikor elfeküdt, akkor pedig reszketett a fájdalomtól. Nézni is rossz volt, úgyhogy reggel megcéloztuk az ügyeletet.

(Ez külön sztorit érdemelne: mivel nekünk nincs autónk, nagyobbik gazdi anyukája vitt volna minket a sajátjával. Kora reggel riasztottuk, el is jött értünk. Tőlünk már nem tudtunk elindulni el, a kocsi bedöglött... Úgyhogy kénytelenek voltunk cicabarát taxist hívni, aki hajlandó elszállítani minket macskástul a város másik végébe... Mert a hétvégi ügyelet miért is ne a legtávolabbi városrészben legyen.)

Amilyen nehezen tudtuk betuszkolni a hordozóba, a rendelőben olyan nehezen sikerült kioperálni belőle - szét kellett pattintatni és levenni a tetejét. A doki egy fiatal srác volt, valószínűleg mi ébresztettük a telefonnal. A vizsgálatot a cicó egészen nyugodtan tűrte. A doki szakszerűen végignyomkodta és húzkodta az egész hátsó lábát - mi meg csak néztünk, mert meg sem pisszent közben! Amikor mi hozzáértünk a fájós lábához, akkor sírt és fújt, de ezek szerint a doki nagyon tudta, hol kell hozzáérni... Szerencsére nem talált semmit, se törés, se ficam. Valószínűleg kapott egy nagyobb ütést (talán elcsapta egy autó, nekiment egy kutya vagy leeshetett valahonnan... nem tudjuk), de semmi komoly sérülése nem keletkezett. Láza sem volt. Na itt morrant fel egyetlen egyszer, amikor a lázmérőt a seggébe dugták. :) A biztonság kedvéért kapott egy gyulladáscsökkentő szurit, és szigorú pihenés lett neki felírva. (Gondolom mondani sem kell, hogy a vizsgálat után milyen sebességgel spurizott dobozába...)

Otthon napokig kényeztettük. Rengeteget aludt és pihent. Sétálni is csak akkor kelt fel, ha evett vagy az almot látogatta meg. Nem vettük fel egyáltalán, nehogy fájdalmat okozzunk neki, és csak nagyon óvatosan simogattuk. Bágyadtan tűrt minden törődést, nem dorombolt, de nem is tiltakozott egyszer sem. Amikor láttuk, hogy a kanapéra feljutás is gondot jelent neki, akkor szép óvatosan felraktuk és elfektettük. Pár nap alatt, vagyis kb. a hét közepére helyre is jött. Először egyre többet mászkált, elkezdte terhelni a bal hátsó lábát is. Utána már ugrabugrálni is mert, az ablakba való feljutását szinte tapsviharral jutalmaztuk. Mára eltelt egy hét és helyre is jött teljesen, de azóta nem engedtük ki esti csavargásra. Ki tudja, talán ma már annak is eljöhet az ideje... :)