Sok minden történt, de mea culpa, a munka és a vizsgaidőszaktól el vagyok havazódva kicsit. Igyekszem pótolni...

Szóval. Talán a múlt héten (vagy már előtte?) eldöntöttük, hogy kiengedjük bóklászni a nagyvilágba. A helyzet kezdett tarthatatlanná válni, mert kedcenc kártevőnk olyan hisztérikus rohamokat produkált a jóidő beálltával, hogy még én is megsajnáltam, pedig az nagy szó. Szívet tépően (dobhártya-szaggatóan) nyervákolt, nyirvákolt, miákolt, néha még nyávogott is, közben megállás nélkül körözött mindegyik elérhető ablakban, és felváltva kaparta a bejárati ajtót és a szúnyoghálót. Igyekezett hatalmas könyörgő bociszemekkel bámulni ránk, de miután próbálkozása kudarcot vallott, még jobban megvadult.

Ennek orvoslására éjszakánként kiengedtük (nappal azért még nem, még begyalogolna egy kamion alá, vagy elvinné egy griffmadár). Abbéli reményem, hogy soha többet nem tér vissza és végre tarthatok tengerimalacot, elég hamar szertefoszlott, mert a kis okostojás nem megy túl messzire a lakástól. Sőt, olykor-olykor felbukkan a hívásunkra, jelzi, hogy még nem volt elég a csámpás nyargalászásból, és rohan tovább Isten hírével.

(Legutóbb, amikor meglestem, éppen egy sünit kergetett - ami a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a sün szép lassan, komótosan cammogott a parkoló kocsik között, Pikkoló drága pedig 2 méteres tisztes távolságból követte. Szerintem nem tudta eldönteni, hogy kíváncsi inkább, vagy elmondhatatlanul retteg.)

Első néhány alkalommal még át kellett mászni érte a korláton (mert kifelé sikerült valahogy átugrani, befelé nem akaródzott), most már nagyon okosan fel tud jönni egyedül is. Nagyon hasznos ez a földszinti lakás... Kaparászni szokta kívülről a bejárati ajtót, és olyankor tudjuk, hogy mára elég volt.

És ami a legfontosabb az egészben, hogy egészen pozitívan hatnak ezek az éjszakai kalandtúrák a kis szőrmók lelkivilágára, mintha kicserélték volna... Nagyon sokat dorombol és dörgölőzik, magától is ráadásul... Vagyis nemcsak olyankor, amikor én kezdem simogatni, hanem most már nagyon sok esetben ő maga jön a simiért és az ölbevételért. De nagyon erőszakos tud lenni ám... Nem hagy békén, az arcomba mászik, de szó szerint: feltappancsol rám és csak dörgöli azt a kis hülye fejét hozzám... Néha elgondolkodom, ez ugyanaz a macska, aki néhány hete még kínosan ügyelt arra, hogy hozzám ne érjen soha, és inkább átugrott, hogyha útban voltam neki? Most már lazán átgyalogol rajtam, hozzámbújva alszik, nem zavarja annyira a fizikai közelség. Sokszor ilyen kedves-aranyos már.

Egyik nap teljes testhosszával elnyúlt a kanapén, úgyhogy nem fértem el... Gondoltam, csinálok egy kis helyet magamnak: mivel hanyatt feküdt, megsimogattam a pocakját, erre mindig felháborodva arrébb szokott mászni. Most viszont elkezdett dorombolni!!! A pocaksimitől! Hát ilyet még nem pipáltam. (Utána amúgy még kevesebb helyem lett, mert addig hízelgett, míg fel nem vettem, dorombolt és dagasztott, majdnem elaludt az ölemben. Bezzeg mikor letettem a kanapé sarkába, azonnal visszakéretőzött... És még háromszor...)

Szóval, így belegondolva, tutira kicserélte valaki, ez nem lehet ugyanaz a macska.

Amúgy most megint kijött a nyakán egy szőrhiányos seb, úgyhogy előkotortuk azt a kék kenőcsöt, amit a legutóbbi ilyen alkalommal adott a doki... Bízva bízunk abban, hogy nem romlott meg, kenegetjük a dögöt és reméljük a legjobbakat.