Újra meg újra bebizonyítja, hogy őt nem az eszéért kell szeretni.

Szóval, amit a nagyszobából a kanapén ülve hallok, az egy nagy nyekkenés és utána szóródás, mintha apró gyöngyöt öntenénk a földre. Eleve gyanús, hogy a kis dög nincs a szobában, hanem a konyha felől menekül. Nem túl sok reménnyel indultam ki megnézni a helyzetet.

Nehezen tudjuk neki megmagyarázni, hogy mostantól hideg évszak következik, ezért az ablakot szépen bezárva tartjuk, a kifele leskelődést pedig max az ablaküvegre korlátozzuk. Még nehezebb elérni, hogy ez az információ ne zuhanjon ki azonnal a memóriájából.

A helyzet: a cica megpróbál felugrani a párkányra, ami természetesen a csukott ablaknak hála sokkal-sokkal keskenyebb a szokottnál. Mivel alig néhány napja van így, természetesen távolról sem emlékezhet erre. A kecsesnek induló ugrás ívét tehát durván megtöri az ablaküveg. A cica pedig visszaesik. Bele az itatótáljába. A kajásedényébe. Ahonnan a száraztáp teljes konyhaszélességben ömlik ki és gurul végig a padlón. Meglocsolva egy kis vízzel.

Nekem ne mondja senki, hogy nem izgalmas macskát tartani!